“Az autómon a felniket lefényeztettem újra, ugye ilyenkor leveszik a kerekeket, utána visszateszik. Nem is foglalkoztam ezzel a témával, hogy levették, akkor most mi lesz. Pont egy fellépésre mentem Győr felé az autópályán százharminccal, és egyszer csak jön egy sugallat, hogy lassíts, van otthon egy kislányod, aki vár téged, és különben meg most cserélték le a kerekeket, lehet, hogy képesek voltak nem meghúzni a csavarokat, az anyákat. Lassítottam az igaz, de nem álltam meg megnézni ezt a kerékanyás dolgot, mert igazából azt gondoltam, hát hogy lehetne ilyen, soha nem fordult még velem ilyen elő, meg senkivel sem. Még el is játszottam a gondolattal az autópályán, hogy mi lenne, ha százharmincnál kiesne valamelyik kerekem, meg tudnám fogni az autót? - elkezdtem így játszani a gondolattal - Mondom, biztos nem tudnám megfogni az autót. Odaértem a fellépésre, és a helyszín előtt kétszáz méterrel hallottam egy nagyon nagy zörgést az autóból, nem tudtam először, hogy mi ez. Mondom a váltó tört el, vagy a difi vagy mi van itt? Kiszálltam, megnéztem, és a kezemmel lehetett tekerni, úgy ki volt lazulva az összes csavar de még a kerékőr is. Úgyhogy olyan szerencsém volt, pedig nem voltam engedelmes, nem álltam meg. Most már tudom, hogy nem az én gondolatom volt, hanem Isten avatkozott bele az én gondolatomba. Azon a napon én megszülettem még egyszer. Ez most volt augusztus 20-án.”

“Egyszer eltévedtünk, elkeveredtünk egy helyen, ahol végül egy kollégiumban kaptunk elhelyezést. Becsengettem, és ahogy kinyílt az ajtó, nem állt előttem senki, mégis egy hang azt mondta: Tessék fáradjon be művész úr! Megdöbbentem és kiderült, hogy egy aranyos, kedves törpe nő volt a gondnok, vagy éjszakai portás hölgy, akivel aztán én ott szóba elegyedtem. Mondta, hogy ő boszorkány. Mondtam, ha maga boszorkány, akkor mondjon valami olyan dolgot, amitől én elhiszem. Volt rajtam egy nagykabát, meg minden, rám nézett és azt mondta: Hát így most magán végig nézve, látom ott volt kiskorában egy műtéti heg, ott látom sérvvel műtötték, ott van két szemölcs, az egyik a hóna alatt... És elmondta mi van a ruhám alatt. Na mondom, most üljünk le beszélni! Nem felejtem el, ahogy elbúcsúztunk, azt mondta: Értse meg, hogy én nem vagyok bűvész, sem illúzionista, én a világot éppúgy látom, ahogy Ön művész úr, csak én másként érzem.

 

Édesapám abszolút szkeptikus és abszolút nem hisz ilyen fajta jelenségekben. Nem olyan régen volt egy érdekes dolog, le akart ülni a kedvenc székére és hirtelen kiugrott belőle, pedig nem egy ugrálós korszakában volt. Mondom, mi van? Azt mondja: Fiam, valaki ül ebben! Mondom: Ne viccelj már! De ebben ül valaki! Nem tudott leülni.”