Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy 4 fiú unoka boldog "tulajdonosa" lehetek. Viszonylag korán lettem nagymama, boldogan lennék főállású is, de sajnos a nyugdíjkorhatárt mindig elhúzzák az orrom előtt. A szabadidőm nagy részét így velük töltöm, és rengeteget játszok velük, ez nekem is jó, mert jó újra gyereknek érezhetem magam. A kapcsolatunk inkább pajtási.
Az első unoka megszületését már nagyon vártuk, és ahogy nagyobbacska lett nagyon sok helyre el is vittük.
Egy tikkasztóan meleg nyári napon (35 C fok) a Bükk - hegység egy csodálatos kis gyöngyszemét látogattuk meg Jósvafőt, falunapon. A gyermekeknek egy játszóházat szerveztek, agyagból készíthettek kicsi kosarat.
Az én kis unokám hiperaktív, kb. 2 percig lekötötte a dolog, azután ki-be rohangált, és a nyitott ablak ablakpárkányán mászkált, és kiabálta "Jó napot miszter polgármester Úr, jöjjön ki" Ezt is hamar megunta mentünk ki az udvarba, ahol egy csodálatos üvegezett hintó állt. Ellentmondást nem tűrő hangon beparancsolt az üvegezett hintóba, hogy mami te vagy a királylány.......
A kicsit öregecske királylánynak (nekem) pedig már mindenéből patakzott a víz, de hát az unokáért mindent.
Nagypapi sem úszta meg, őt felparancsolta a hintó bakjára, és egy díszes ostorral csattogtatva kellett
fuvarozni a királylányt.
Délután régi terepjáróval hordták fel a részvevőket a szerpentines utakon a szőlőhegyre. A terepjáró matuzsálemben semmilyen kapaszkodási lehetőség nem volt,
hol a fejem ütődött bele a kocsi tetejébe, hogy a lábam .
Az unokám ezen hatalmasat nevetett, a terepjárózást a mai napig emlegeti.
A szőlőhegyen egy újabb kézműves tábor várta a gyerekeket, de itt kukorica háncsból (csuhéból) kellett szitakötőt készíteni. Neki is kezdtünk, de ő mint mindent pár perc alatt megunta, így egyedül készítettem a szitakötőt, (hurrá milyen jót játszok) közben az unokám felkapaszkodott egy teherautóra, amin a vizet szállították ki, és le fel ugrált, én meg hol ide futottam, hol odafutottam, hogy ne tévesszem szem elől a tömegbe nehogy eltűnjön.
Estére már több kilométer volt a lábamban, mintha tájfutást gyakoroltam volna. A nap fénypontja az volt, amikor ismét a régi terepjáróval kellett lejönni a szőlőhegyről. Szintén repdestem a kocsi belsejében, mint egy fogoly szitakötő.
Egy másik alkalommal, ugyanezzel az unokával a Diósgyőri várat látogattuk meg. Már mindent megnéztünk, több lépcsőt megmásztunk, amikor kitalálta, hogy a toronyba is másszunk fel. A toronyba egy csigalépcső vezetett fel, körülbelül 100 darab. A felelősségtudattól, és a félelemtől az előttem lépcsőző unoka ruháját fogtam, hogy le ne essen, és alig vártam, hogy a magas toronyból leérjünk.
Másnapra a térdem duplára dagadt, sántikálva tudtam csak bearaszolni a munkahelyemre. Munkatársaim megrökönyödve kérdezték, mi történt elestél?
Nem, csak a diósgyőri vár tornyába másztam fel az unokával.
Mindkét alkalommal rettenetesen elfáradtam, de jó volt együtt, és az sem baj hogy az unokám, illetve unokák gondoskodnak róla, hogy kellően sportos maradjak.
Küldje el ezt a cikket |
Nyomtatás
A lap tetejére
