Előjel. Mindenki ismeri ezt a sokszor mágikus szót, melynek következményeivel általában csak utólag szembesülünk. Szinte sosem hallgatunk rá. Száma mostanában ugrásszerűen megnövekedett. Észrevette még valaki rajtam kívül? Vagy csak elsiklik felette mindennap, saját gondjaiban elmerülve. Másról sem hallani vagy olvasni, agyonvertek egy magányos idős embert, kiraboltak boltot, bankot, leütöttek pár forintért nőket, férfiakat, gyerekeket bántalmaztak. Szíven ütött és sokkolt mindenkit a móri bankrablás, ahol 8 ember életének lett hirtelen vége. Valamilyen szinten mindenki összeakad életében legalább egyszer az erőszak testet öltött figurájával. Én is összerúgtam vele a port kb. 12 évvel ezelőtt.
Miért nem figyeltem jobban?
Mint minden nap, ezen a reggelen is munkába indultam. Szokás szerint nem ébredtem fel a reggeli kávétól, álmosan és gondolataimba merülve szálltam buszra, majd metróra. Az Árpád-hídnál dolgoztam egy toronyház 9. emeletén, egy irodában. Félig aludhattam, mikor az épülethez értem. Megszokott módon ütöttem be az ajtónyitó kódot az automatában, és csak mikor beléptem az ajtón, vettem észre a mögöttem besurranó férfit. Nem nagyon figyeltem rá. A lifthez léptem és lehívtam, az idegen beszállt velem a felvonóba. Megnyomtam a kilencedik emelet gombját, majd kérdőn ránéztem. Azt mondta, tíz. Hát megnyomtam azt is. Tényleg aludhattam, vagy mifene, mert még ez sem lett gyanús. Gondolom, ha egy rendőr olvassa e sorokat, már fogja vagy ingatja a fejét és tudja, mi következik.
Felértünk a 9.-re, kiszálltam és egyenesen a folyosót lezáró üvegajtóhoz léptem. Még mindig elvarázsolva kotorásztam a táskám aljába csúszott kulcsok után. Végre megkaparintottam és bedugtam a zárba. Hát eddig jutottam. Nem figyeltem fel arra, hogy a lift el se ment, a pasas pedig mögém lopakodott. Csak arra eszméltem fel, hogy egy kemény kéz markol be a lábam közé kíméletlen erővel. A döbbenetből felocsúdva nagy parasztlengővel fordultam hátra, persze csak az üres levegőt kaszaboltam. Hallottam, ahogy szakad a ruhám, a harisnyám, az alsóneműm. Ekkora fogtam fel, megtámadtak. Vörös köd lepte el az agyam, az adrenalinom az egekbe szökött és utána rúgtam. Nevetséges próbálkozás volt. Már kapálózó kézmozdulatomnál lerántotta a táskámat a vállamról és futásnak eredt, így magas sarkú cipőmmel szintén csak üreset fogtam, ráadásul a lendülettől majd hanyatt estem. Elkapott a düh, utána. A pasas kettesével szedte a fokokat, én mögötte egyre lemaradva, oltári trágárságokat ordibálva, 10-szer is megátkozva. Két emelet után tűnt fel, hogy huzat van odalent, úgy deréktájék alatt. Szomorúan szembesültem eltépett ruhadarabjaimmal, bár a szoknyám szerencsére csak varrásnál szakadt, alsóneműim viszont cafatokban lógtak rólam. Hátsó felemet nem fedte semmi. Lekaptam kosztümöm felsőrészét és a derekamra kötöttem. A lépcsőn felfelé menet szépen összeszedegettem eldobott táskámat, majd 5 fokkal feljebb az irattárcámat, kicsivel odébb a szemüvegtokomat, persze a pénztárcámnak nyoma sem volt.
Visszaérve az emeletemre, már kint sorakoztak az izgatott szomszédok, kollégák. Amilyen hangerővel ordibáltam, csoda hogy nem szaladt össze az egész ház. Közvetlenül a folyosó bejáratánál lakó kb. 120 kilós pasas mentegetőzésére értem fel, mikor azt mondja: azt hittem egy házaspár veszekszik. Hát nem semmi tapasztalatai lehetnek a házassággal kapcsolatban. Amiket én kiabáltam, nem tudnám elképzelni családi veszekedésnél. De hát ki tudja.
Megalázottan, sírógörcsöktől fojtogatva mentem az irodámba. Kolléganőm felajánlotta, megfoltozza a szoknyámat, főnököm addig a környék össze hajléktalanját begyűjtötte és egyenként megmutogatta őket. Nem tudom mit képzelt, hogy aki megtámadott, majd szépen helyben marad, sőt örömmel felsorakozik előttem? Adtam magamnak és a szoknyámnak félórát. Jól kibőgtem és kiátkozódtam magam. Hihetetlenül megnyugtató volt így kiengedni a gőzt.
Aztán irány a rendőrség. Még az ajtóig sem értem el, kopogtak. A ház gondnoka állt az ajtóban és visszahozta a pénztárcámat. Mindenkivel ellentétben ő tudta, hogy mit és hol kell keresni. A harmadik kukában meg is találta. Összes károm 800 Ft volt, sem a zálogcéduláim, sem a hitelkártyám nem veszett oda.
Elkutyagoltam az őrsig, a pultnál továbbirányítottak egy ügyeleteshez. Harcsabajszú, középkorú férfi volt, nevető szemekkel. Leültünk egy irodába és én előadtam jövetelem okát, magam is meglepődve azon, hogy szinte vidáman, épp hogy nem nevetve. Felvette a feljelentést és hozzáfűzte, nem sok reményt lát arra, hogy az illető előkerül. Elbeszélésem alapján nem magyar állampolgárról lehet szó. Örül, hogy ilyen optimistán fogom fel a dolgokat, hogy ennyivel megúsztam, de máskor figyeljek oda az előjelekre.
Megkérdeztem: Mire gondol, legközelebb leüssem a liftben?
Minden esetre ennél a támadónál nem volt sem kés, sem pisztoly, és csak a táskámat akarta. De ma már az életünket akarják. Nem emlékszem arra, hogy az én serdülőkoromban hallottam volna ilyesmikről, ilyen gyakorisággal, de elég csak 10 évet visszaugornunk.
A brutalitás már nem csak közöttünk, felnőttek között jár, gyermekeinknél is elharapódzott. Mi vagyunk az oka, hiszen csak minket utánoznak. Pontosan azt a mintát követik, amit tőlünk, felnőttektől látnak. Hiába vagyunk mi egyszerűen, átlagpolgárként élő szülők, akik még egy hangos szót sem ejtenek ki soha, ha gyermekünk odébb egy szobával, magányosan, egyedül hagyva próbálja kitölteni valamivel az életét. Innen már sebezhető, elragadható. Bárkit a bizalmába fogad, aki megadja neki a figyelmet. Vagy egyszerűen annyira bezárkózik, hogy már mi sem ismerünk rá. A hátrányos helyzetű családoknál, ahol a napi egyszeri étkezés is igen nagy gondot okoz, felőrlődnek az idegek, az érzelmek, kiégnek az emberek. A gyerekek ebben nőnek fel, az örök bizonytalanságban, a keserűségben, a kilátástalanságban. Legtöbbjük nem tudja mi az, gyereknek lenni.
Mi felnőttek már tudjuk miért mit, és hogyan teszünk. De még mi sem fogjuk fel igazán, tetteinknek súlya és következményei vannak. Gyermekeink még csak tapogatóznak ebben a világban, és mi magukra hagyjuk őket.
Valaki csak nem beszélget vele, de megad neki mindent, amire csak képes. Sok családban a kilátástalanság és a reménytelenség falként zárja el a szülőket gyerekeiktől. Mások a legkisebb vétségért is már félig agyonverik sarjukat, megint mások azt hiszik, be kell lökni az élet iskolájába teljesen egyedül, és az majd megtanítja mindenre. Mennyire ismerjük őket? Ki tudja, hogy mi a kedvenc színe, vagy tantárgya, ki a legjobb barátja, kibe szerelmes? Mennyire ismered saját fiadat vagy lányodat? Fordulhat hozzád teljes bizalommal, teljes nyíltsággal, csak úgy egyszerűen, anya, apa bajban vagyok?
Beszélgetsz-e vele sokat? Elmondhatja, mit érez, mi foglalkoztatja, mi az a probléma, amit épp nem tud megoldani? Együtt keresel-e vele megoldást? Észreveszed-e rajta a változást? Vagy elintézed annyival, nekem sokkal nagy gondok miatt fáj a fejem, a tiéd semmi az enyémhez képest.
Elérkezett az a század, mely már a gyermekbűnözésről szól. Igen, arról. Mert valljuk csak be nyugodtan, hallott már valaki 10 éve olyasmiről, hogy két gyerek megölte osztálytársát? Tanárt vert volna valaki? Lopkodások, kisebb verekedések (engem is megruháztak egy párszor, mégis itt vagyok) előfordultak már akkor is. De ami napjainkban folyik az iskolákban, az megdöbbentő. Ennél egyértelműbb jelek már nem kellenek.
Túldemokratizált társadalmunkban korlátlan szabadságot adtunk gyermekeink kezébe, felnőtteket megillető jogokat, de élni vele nem tanítottuk meg őket és ez elszabadult. Odafigyelés hiányában gyermekeink már azt hiszik, mindent megtehetnek, amit csak akarnak. Az áldozatok nem találják a hangot szüleikkel, nem tudják hogyan kezdjenek bele, hogyan mondják el, rászálltak osztálytársaik, kiközösítették, bántalmazzák, megalázzák őket. /Tudom milyen érzés ez, én sem mondtam el otthon, kilógok a sorból, nem szeretnek, elkerülnek, egyedül ülök a padban, magányos vagyok az osztályban. Szünetben a dohányzó, tilosban járó szakaszhoz csatlakoztam, ott figyeltek rám, befogadtak/
Hé! Szülőtársaim, térjetek már magatokhoz! Hiszen a jövő társadalmát neveljük fel, ennél nagyobb felelősséget nem ismerek. Feladatunkat nem ruházhatjuk át másokra. Nevelésüket nem bízhatjuk csak az iskolára.
Adjuk át nekik azt, amit mi is szüleinktől lestünk el, vagy éppen hiányoltunk! A tiszteletet mások iránt, az együttélés alapszabályait, az egyenes tartást, a becsületet, az önbecsülést, a mosolyt, a szeretetet, egy jó időben adott simogatást, a megértést, a türelmet, az együttes játék örömét, a jól végzet munka érzését, az összetartozást, a fegyelmet, az önkritika gyakorlását, az élet értelmét. Nekünk kell megmutatnunk azt az utat, melyet majd életükben végigjárnak.
Pont ez a legnehezebb. A mindennapos apróságokra való odafigyelés. A részletek. Nem írhatjuk egy lista aljára, szombaton állatkertbe a gyerekkel.
Küldje el ezt a cikket |
Nyomtatás
A lap tetejére
