– Jól van?
– Nagyon is jól, köszönöm.

– A kedve is jó?
– Az is! Most, hogy indulok vissza Oroszországba, jobb nem is lehetne.

– Ennek örülök! Bár „negatív” válasz esetén lett volna kedélyállapot-javító sztorim.
– Azért hallhatnám?

– Egy budapesti óvoda faliújságán a „Gyerekszáj” rovatban a következő gyöngyszemmel találkoztam: „Annamari és Csabi játéka a babaszobában: négy gyerekük van, Nóra, Flóra, Dzsemma és Elebin. Az anyuka Annamari, neve Virág. Az apuka Csabi, neve Dzsudzsák Balázs...”
– Ez aztán komoly... Őszintén mondom, meghat, hogy már az óvodások is ismerik a nevem. Na, ha egyszer netán szomorú leszek, felidézem magamban ezt a történetet.

– Ahogy elnéztem, vasárnap sem fenyegette a depresszió.
– Az nem, mégis kevésen múlott, hogy ne sírjam el magam. Szívszorító volt ugyanis, ahogy Eindhovenben elbúcsúztak tőlem. Képzelheti, mi volt ott. Velem tartó menedzserem, Vörösbaranyi József könnyezett is. Szerintem ha fél perccel tovább tart a ceremónia, én is törölgettem volna a szemem... A PSV-nél töltött három és fél évet néhány percben köszönték meg nekem, ám abban minden benne volt. A szenvedély, a szeretet, a barátság, minden. Amikor a drukkerek még egyszer – és meglehet, utoljára – dalba foglalták a nevem, úgy éreztem, a világ legboldogabb, egyúttal legszerencsésebb embere vagyok.

– Hazafelé nem kellett a túlsúlyért fizetnie?
– Ó, nem. Holott nagyobb volt a pakkom, mint kifelé. Hogy mást ne mondjak, a klubtól különböző ereklyéket, míg a szurkolóktól két hatalmas zászlót kaptam. Az egyikre azt írták, „Balázs: Köszönöm!”, míg a másikon – amely ráadásul piros-fehér-zöld – a vezetéknevem virít. Utóbbit az a kisfiú nyújtotta át nekem, aki az első naptól fogva megindító szeretettel drukkolt nekem. Ha hét ágra sütött a nap, ha fújt, ha havazott, édesapja oldalán ott feszített a lelátón, ja, és mindig rövid ujjú mezben. Volt, hogy fényképekkel lepett meg, de az is előfordult, hogy a születésnapomon egy tortával állt elém. Cserébe én is igyekeztem megajándékozni néhány emlékezetes pillanattal.