A klasszikus középcsatár „JPP" a maga korának egyik leggólerősebb futballistája, legnagyobb francia sztárja volt. Az 1963-ban született Papinre igen nehéz, hányatott gyerekkor várt, mivel szülei (édesnek nemigen nevezhető apja maga is profi labdarúgó volt anno) nem óhajtották nevelni, csak tizenéves kora után - és éppenséggel akkor sem jöttek ki egymással a felek. Papin minden bánatát a futballba fojtotta, és az apró termetű támadó a Valenciennes-ben lett profi 21 évesen, miután az ifjúsági csapatból a Vichynek kölcsönadva tíz gólt lőtt a harmadik ligában. A később a Bordeaux-ban is megforduló Didier Tholot volt az egyik csatártársa itt. A Ligue 2-ben még jobban ment hősünknek, így lecsapott rá a belga FC Bruges, amelynél az élvonalban is olyan gólerősnek bizonyult, hogy azon a nyáron megfordulhatott a mexikói világbajnokságon is. Nem hiába: két gólt vágott.

Erre már az Olympique Marseille is vevő volt, és remek üzletet csaptak vele a kikötővárosiak, hiszen „Zsepepe" a színeikben 1992-ig közel 200 gólt szerzett, amelyekkel négy bajnoki arany, egy Francia Kupa és egy Bajnokcsapatok Európa-kupája-ezüst megszerzéséhez járult hozzá. Egyéniben kétszer lett odahaza az év játékosa, ötször gólkirály (két ízben is Kovács Kálmán végzett mögötte másodikként), három alkalommal BEK-aranycipős, 1991-ben aranylabdás és az év legjobbja az Onze Mondial, az év gólkirálya az IFFHS, az évad második legkiválóbbja a FIFA szerint.

A Crvena zvezda ellen tizenegyesekkel elveszített 1991-es BEK-döntőben egyébként Olmeta - Amoros, Mozer, Boli, Di Méco (D. Sztojkovics, 112.) - Germain, Casoni, Fournier (Vercruysse, 75.) - Waddle, Papin, A. Pelé volt az OM összeállítása. A kispadról nem szállt be a játékba Jean Tigana, míg oda le sem ülhettek olyan válogatott játékosok, mint William Ayache, Alain Boghossian, Bernard Pardo, vagy egy bizonyos Éric Cantona. Papin 1992 nyarán merészet lépve a fénykorát élő Milanhoz igazolt, mégpedig - rövid életű - átigazolási rekordot felállítva tízmillió akkori fontért (ez ma 42 millió euró körüli summa); ott azonban Daniele Massaro, Aldo Serena, Marco Simone és legfőképpen Marco van Basten túl erős konkurencia volt számára. Sokszor a keretbe sem fért be mint a három engedélyezett idegenlégiós egyike. Az aprócska gólgép két idény múlva a Bayern Münchenhez szerződött az előző vételára ötöd-hatodrészéért, és hamar közönségkedvenc lett, a csatársorban Emil Kosztadinov, Alexander Zickler, majd Carsten Jancker, Jürgen Klinsmann és Ruggiero Rizzitelli oldalán játszva. Pontosabban csak akkor szerepelhetett a fent említettek mellett, ha az életét már Milánóban is megkeserítő sérülései is engedték.