A kor világképe igen hasonlít a középkoréra; a középpontban az Isten és a szentek állnak, az ember csak a világ elenyésző része. Az evilági létezés csak álom; az élet a túlvilágon kezdődik (ezt hangsúlyozza pl. Calderón: Az élet álom, illetve Lope de Vega: Kertész kutyája című műve). Gyakoriak még a történelmi példák (pl. Zrínyi: Szigeti veszedelem).

 

Egészen a 19. századig nem ismerték el külön irányzatnak. A „rehabilitációt” Heinrich Wölfflin vitte végbe, amikor is barokk műveket (elsősorban képzőművészeti alkotásokat) tanulmányozott. A következő következtetéseket vonta le:

 

Míg a reneszánsz alkotások „nyitottak”, addig a barokk kor alkotásai „zártak”

Az alakzatok egymáshoz képesti elrendezése is más: amíg reneszánsznál egymás mellé rendelés és szimmetria, addig a barokknál alá-fölé rendelés figyelhető meg

A reneszánsz egy nézőpontot alkalmazott, a barokk többet (nézőpontváltás)

A reneszánsz alkotások felületi alkotások, a barokkban a mélység-magasság figyelhető meg

A reneszánsz művek statikusak, ellentétben a barokk mozgalmasságával.

Ezen eltérésekre hivatkozva mondta ki Wölflin, hogy a barokk igenis autonóm korstílus.

A barokk építészet legfőbb alkotásai egyértelműen a templomok: ezek a monumentális építmények rendkívüli díszítettségükkel, aranyozásaikkal, márványdíszeikkel az egyszerű hívőket voltak hivatottak elkápráztatni és ráébreszteni a római katolikus Anyaszentegyház hatalmára és nagyságára.

 

A barokk építészet egyik alapmotívuma a csigavonal volt, amely elsőként a Vignola által tervezett Il Gesu templomban (Róma) vált uralkodóvá. Az addigi geometrikus formák helyett bonyolultabb, hajlított alakzatok jönnek létre, mind az alaprajzok, mind a homlokzatok, mind az épületbelsők kialakításánál, így is transzcendenssé, mozgalmassá téve az építményeket.

 

A barokk építészek gyakran éltek az illúziókeltés módszereivel: díszítményeikkel, festményeikkel sokszor megnövelték a teret. Ilyen megoldás például a templomok homlokzatának volutája, mely a tornyot köti össze hullámvonalban a főhajó teljes szélességével, hogy úgy tűnjön, mögötte is tart az épület. A világi épületek (paloták) esetében gyakran találkozhatunk mennyezetre festett kupolabelsővel, noha toronnyal nem; ugyanilyen szerepet töltenek be a különböző kastélyok tükörtermei, melyek bizonytalanná teszik az embert.