Az idő mérésében az áttörés a középkor végén következett be, amikor Nyugat-Európában megszülettek az első mechanikus órák. Az ilyen típusú szerkezetek Magyarországon a 16. században jelentek meg először. Az asztali és a zsebóra sokáig luxuscikknek számított, így csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak. Az asztali óra, aminek ára egy egyszerűbb falusi ház áráéval vetekedett, még a 17. században is státuszszimbólumként jelent meg.

 

Az óra elterjedésével az idő jelentése is megváltozott. Egy sor új fogalom született, mint például az időbeosztás és a pontosság. Korábban, időmérő eszköz híján a pontos időnek nem volt jelentősége. Az emberek a mindennapi teendőiket a nap járásához igazították. Ez azt jelentette, hogy napfelkeltekor keltek, napnyugtakor feküdtek, közte pedig a dolgukat végezték. Az időt nem az óra szerint mérték, hanem a felkeléshez, a lefekvéshez, az evéshez, a harangszóhoz, a jószágok hazatereléséhez, vagy a gyertyagyújtáshoz kötötték.

A 16. században a gazdag nemesurak mellett már a jelentősebb városok, mint például Besztercebánya, Sopron, Pozsony vagy Buda lakói is ismerték az órát. Ezekben a városokban ugyanis a városi tanács a templomtoronyra órát rakatott. Az időmérő azonban csak óránként mutatta az időt, a percmutatót sokáig nem is használták. Ami egy órán belül zajlott le, azt nem percben, hanem „miatyánknyi időben”, ami egy percet jelentett, „tyúkmonysültig”-ben, azaz 3–5 percben és félfertályórában, vagyis 6–7 percben határozták meg.