Bár malacoknak nevezzük őket, semmi közük a disznókhoz. A sünalakúak alrendjébe tartoznak, mint a patakörmű rágcsálószerűek öregcsaládjának képviselői. Valószínűleg a malacsivításra hasonlító hangjuk miatt kapták a porcellus, vagyis a malacka nevet. A tengeri jelző pedig azért ragadhatott rájuk, mert a tengeren túlról, Dél-Amerikából hozták az állatokat Európába.

A lényeg tehát az, hogy tudományos nevük: Cavia porcellus. Jellemzőjük, hogy mellső végtagjukon 4-4, a hátsón csak 3-3 ujjuk van. Testük hőmérséklete 37,8-39,5 fok körül mozog, percenként 100-szor, 150-szer vesznek lélegzetet. 4 metsző és 16 zápfoguk gyökértelen. Fogaik mindvégig nőnek, tehát rendszeres koptatásuk feltétlenül szükséges. Szaglásuk egészen kiváló, hallásuk szintén, a 33 000 Hertznyi rezgéseket is felfogják. Holland hajósok hozták őket Európába a 16. században, őshazájuk Peru. Ott húsuk megbecsült táplálék. Az inka sírokból mumifikált tengerimalac-tetemek kerültek elő.

 

 

 

Európában az egerek és a patkányok után a tengerimalacok a leggyakoribb kísérleti állatok. A gyógyszerkísérletekben az emberi adag négy-ötszörösét próbálják ki egy malackán. Erre a célra a 19. századtól kezdték őket alkalmazni. Robert Koch a tuberkulózis, Emil von Behring pedig a diftéria kutatásához használta fel a tengerimalacok ezreit.

 

Manapság pedig leginkább arról híresek, hogy sokan befogadják őket otthonukba. A tengerimalac az egyik legkedveltebb kisállat-típus. A malachoz és a tengerhez azonban semmi köze sincs...